Amikor az első személyes találkozón vagy online videóhíváson leülünk átbeszélni a nagy nap forgatókönyvét, szinte borítékolható, hogy előbb-utóbb elhangzik a mondat:

„Karesz, imádjuk a munkáidat, de van egy kis bökkenő: mi borzasztóan bénán mutatunk a képeken, azonnal megfagyunk, ha ránk szegeződik egy fényképezőgép, és egyáltalán nem vagyunk fotogének.”

Ilyenkor mindig megnyugtatom a párokat: a fotózás nem a ti vizsgátok, és nem a ti dolgotok tudni, hogyan kell a kamera előtt létezni. Ez 100%-ban az én szakmai felelősségem. A hétköznapi ember reflexe teljesen természetes: amint észreveszi a fényképezőgépet, ösztönösen kihúzza magát, megfeszíti a vállát, és felvesz egy olyan arcot, amit szerinte „illik” mutatni. Az eredmény? Pontosan az a merevség, amitől mindenki tart.

Hogyan alakul át a görcsös pózolás valódi lazasággá?

A riportfotós szemlélet lényege nem a mechanikus beállításokban és a másodpercre megtervezett pózokban rejlik. Nem fogom centiméterenként igazgatni a könyökötöket vagy azt kérni, hogy tartsatok ki egy kényelmetlen testhelyzetet. Ehelyett élményt és helyzeteket teremtünk:

• Természetes mozgás: Nem állunk meg egyhelyben feszengeni. Sétálunk egyet a lombok alatt, a macskaköveken vagy a vízparton. A mozgás azonnal feloldja az izommerevséget, a lépések dinamikája pedig élettelivé teszi a kompozíciót.
• Egymásra fókuszálás a lencse helyett: A feladatotok nem az, hogy rám vagy a gépre figyeljetek. Csak egymásra néztek, beszélgettek, felidéztek egy közös bakit, vagy egyszerűen megélitek a pillanatot. A valódi mosoly és az őszinte tekintet nem megrendezhető – az magától jön, ha megszűnik a külvilág zaja.
• Folyamatos, halk iránymutatás: Nem maradtok bizonytalanságban. Ha kell, finoman terelgetlek titeket, de észrevétlenül, hogy a képeken ne a póz, hanem a kettőtök közötti összhang domináljon.

A láthatatlan jelenlét és az igazi emlékek

Az esküvő napján a legértékesebb képek nem a vezényszóra születnek. Az édesapa büszke, visszafogott könnye az induláskor, a vőlegény első megrendült pillantása a bevonuláskor, vagy a barátok önfeledt nevetése a vacsora alatt mind megismételhetetlen, elkapott pillanatok.

20-30 év múlva a fotókönyvet lapozgatva nem a szabályos beállásokat fogjátok keresni, hanem azt, hogy mit éreztetek akkor, abban a másodpercben. Engedjétek el a felesleges elvárásokat – a képi világot bízzátok rám, ti pedig egyszerűen élvezzétek a napot!